Az emberiség kezdettől fogva küzd az életért a rátörő fenevadak és az alattomosan támadó betegségek ellen. Az ősember táplálékát főként a növényvilág adta. Az éléskamra egyúttal gyógyszertárként is szol­gált.

Egyes növényi részek elfogyasztása sok eset­ben különféle hatást váltott ki. Tapasztalati úton jöttek rá tehát, hogy némelyik növény keserű ízű, izgató, vagy bódító 'hatású, míg a másik hashajtó, vagy éppen mérgező. Az ember öntudatlanul, a vé­letlen segítségével szerezte meg első ismereteit a növényekről. Az így szerzett ismereteket a család­anya jegyezte meg, hiszen, ő gondoskodott beteg férjéről, gyermekeiről, ő próbálta a szervezet gyó­gyulását elősegíteni.

Az ősembert azonban nemcsak a növények, ha­nem az állatvilág és ásványvilág sokfélesége is körülvette. Ezért természetes, hogy ezeket is, — bár kisebb mértékben — felhasználta gyógyszer­ként bajai orvoslására.

A betegséget a rossz szellem munkájának tar­tották. Ezért annak eltávolítását vad táncokkal, füstölésekkel, nagy zajjal, kiabálással, a varázsló közreműködésével kísérelték meg.

A megfigyelés és tapasztalás a magárahagyott em­ber legnagyobb fegyvere. Bizonyítja ezt az elhagyott vidékeken élő emberek fejlett természet­ismerete. De bizonyító erejű az is, hogy pl. a dél­amerikai indiánok már ősidők óta nyílméregként használják a kuraré-t, egy ott található fa kér­géből készített kivonatot. Ennek hatása néhány perc alatt abban nyilvánul meg, hogy a sebzett élő­lényt teljesen megbénítja, az sem védekezni, sem elmenekülni nem tud.

Érdekes, hogy a különböző népek milyen egy­formán jöttek rá a koffein tartalmú növényi részek élénkítő hatására. Így Dél-Amerika indiánjai a guaránát (ottani kúszónövény magjából készítik pörköléssel), Abesszínia őslakói a kávét, Kínában a teát ősidők óla használják, mint élvezeti szert. Annyira ősidők óta, hogy eredetük rendszerint a me­sék világába vezet.

Az ókor legfejlettebb, legkultúráltabb népei az egyiptomiak. I. e. 3000 évvel „hatalmas" gyógyszerkinccsel rendelkeztek, a sírkamrák díszítései, az ott talált növényi részek és a papiruszok tanúbi­zonysága szerint.

E gyógyszerek nagy részét még ma is használjuk. Így az aloét, lent, mustárt, ópiumot, ürmöt, rici­nust, mentát.

Az őskori népek kultúráját hirdető birodalmak megalakulásával a primitív népek varázslói, sámánjai, mint papok jelennek meg. Ebből az is kö­vetkezik, hogy a gyógyulást csak vallási szertartá­sok között adott gyógyszer segíti elő, sőt a gyógy­szer nem is annyira szükséges, a vallásos szertar­tás, az ima lényegesebb.

A legősibb kultúrát Mezopotámia őslakói mond­hatták magukénak az i. e. 6000 évvel fennmaradt leletek szerint. Az asszírok és babilóniaiak gyógyí­tói szintén a papok és sámánok, akiknek gyógymódját a megmaradt agyagtáblák őrzik. Az egyik, Kish város határában talált, ilyen agyagtábla 370 féle „gyógyszert" sorol föl, közöttük sok növényt is.

Ugyancsak jelentős a sémita népek fejlett, ősi kultúrája is. Közegészségügyi intézkedéseik az Ótestamentumban és a Talmudban találhatók meg. Orvosi ismereteik fejlődését azonban a hullaboncolási tilalom erősen hátráltatta. Ismerték és hasz­nálták a hagymát, kálmost, anyarozsot és főleg val­lási szertartásaikban a gyantákat és növényi ola­jokat.

Az ősi kínai orvoslásban ugyancsak sok növényi eredetű gyógyszerrel találkozunk. Többek között az anyarozzsal, ánizzsal, ópiummal. A növényekről azt gondolták, hogy az emberi test, felső részeire a virágok, középső részére a szárak és levelek, míg al­só részeire a gyökerek hatnak.

Az indiai orvoslással a hindu szent könyvek, a Védák, ismertetnek meg bennünket. Növényi ere­detű gyógyszereik között megtaláljuk a ricinust, kálmost, kendert, borsot. Igazi nagyságukat azon­ban a sebészeti műtéteik fejlettsége bizonyítja.

Az ókor másik két nagy kultúrájú állama, Palesz­tina és Fönícia. Lakói régi közegészségügyi törvényekkel rendelkeztek, melyeknek elve a betegségek megelőzése.

A föníciaiak különösen sok gyógynövényt alkal­maztak. Ezek megismerésére könnyen nyílt alka­lom, mert mint kereskedők sokat utaztak és más népekkel érintkeztek, így azoktól sok gyógyszert átvettek. Ismerték a koriandert, lent, kálmost, grá­nátfát, tömjént és mirhát is.

Az ókori népek közül a görögök és rómaiak be­folyásolták legnagyobb mértékben a gyógyászatot és a gyógyszerkincs alakulását. Ez a befolyás nem­csak birodalmuk nagy kiterjedésének, hanem fej­lett kultúrájuknak is köszönhető.

A görög Hippokratész (i. e. 460—377) a gyógyítás tudományáról írt és még a középkorban is elismert könyvei széles kiterjedésű műveltségét hirdetik. Rendszerezi a gyógyhatású anyagokat és 236 gyógynövényt sorol fel. Ezek gyógyhatásának megítélé­sében saját józan megfigyelésén alapuló tapasztala­taira támaszkodik. Fő gyógyító elve: „Sohasem ár­tani" és „a természet gyógyít, az orvos kezel", még ma is erősen megszívlelendők.

„A növények története" Theophrasztosz (i. e. 370—287) műve jelentős a gyógynövények felhasználása szempontjából. Ebben összefoglalta ugyanis kora ismertebb növényeit.

A legnagyobb jelentőségű munkát azonban Dioszkoridész Pedaniosz, Szicíliában élő görög orvos végezte az I. században. Mint katonaorvos bejárta az akkor ismert világot. Öt könyvben gyűjtötte össze a gyógynövényekről és gyógyszerekről szerzett ismereteit.

A gyógynövényekre vonatkozóan értékes még Aulus Cornelius Celsus (i. e. 25—i. u. 50) könyve, mely 250 növényt említ és Caius Plinius Secundus (23—71) természetrajza, mely növények leírását és alkalmazását is tartalmazza.

E kor kiemelkedő, fényes és egyben legtermé­kenyebb egyénisége Claudius Galenus Pergamenos (131—210) római orvos. 125 művét görögül írta ugyan, de később latinra, arabra és héberre is lefordították. Ő alkalmazta először a több anyagból álló készítményeket. A növények összetévesztésének és hamisításának elkerülésére ajánlja, hogy azokat az orvosok maguk gyűjtsék.

A római birodalom bukását (476) okozó népván­dorlással kezdődött a középkor.

Kiemelkedik ebből az időből Nagy Károlynak (768—814), a frank birodalom királyának egyik ren­delete, mely a gyógynövénytermelést széles körben megindította.

A gyógyítás tudománya sokat köszönhet az ara­boknak, akik minden más gyógymódot háttérbeszo­rítva elsősorban gyógyszeres kezelést alkalmaztak. Fővárosukban, Bagdadban, főiskolát létesítettek és felállították 763-ban az első gyógyszertárat. Több gyógyszeres könyvet írtak.

Közülük különösen kitűnik Ibn Sina, vagy az ak­kori latin divat szerint Avicenna (978—1036), aki Galenus és Dioszkoridész gyógyszerkincsét arábiai és indiai gyógyszerekkel bővítette ki. Másik nagy­hírű orvos a spanyol származású arab Ibn Baithar, aki számos gyógynövényt ír le, köztük a kámfort és a rebarbarát is.

A gyógynövények ismeretét kiszélesítette a ve­lencei Marco Polo ázsiai utazása (1250—1302 kö­zött), és ehhez járult Vasco da Gama portugál ten­gerész felfedezése is, aki Afrika körülhajózásával találta meg az Indiába vezető tengeri utat.

A középkorból fennmaradt a salernói iskola gyűjteménye. Ebben versben, ún. tanköltemények formájában tanították növendékeiket a gyógynö­vények használatára.

Amerika jelfedezése (1492) új kort jelentett a gyógynövények felhasználásában is. Nemcsak gaz­dagodott a gyógynövénykincs az Újvilág növényei­vel, hanem a középkorban annyira divatos okos­kodás helyét ismét a megfigyelésen alapuló elmé­lyedés foglalta el.

A gyógynövények széleskörű ismeretéhez hozzá­járult a könyvnyomtatás felfedezése, elterjedése és a fametszet nyomdászata alkalmazása.

Az egyetemi orvosi oktatásban is helyet kapott a gyógynövényekkel és drogokkal foglalkozó tudo­mány (farmakognózia). 1533-ban Páduában Fran­cesco Buonafede (1474—1558) a tárgy tanítását gyakorlati alapokra helyezi. Növénykertet alapít­tat és előadásain a drogokkal részletesen foglalko­zik, bemutatja azokat.

Pádua példáját a többi egyetemeken is követik, kerteket létesítenek az oktatás megkönnyítésére. A hallgatók a növényeket nemcsak ábrákról tanul­ták, hanem a természetben is megismerték.

A XVI. századig divatosak voltak az 50—60 féle anyagból, növényekből összeállított gyógyszerek. Ekkor lépett a nyilvánosságra Paracelsus, teljes ne­vén Theophrastus Bombastus von Hohenheim (1493—1541) svájci származású orvos. Az eddigi aranycsinálással foglalkozó alkimisták helyett azt hirdette, hogy a kémia célja gyógyszerek tanulmá­nyozása és készítése. A növények hatását a bennük levő quinta essentianak (hatóanyagnak) tulajdoní­totta és ennek bizonyítására előállításukat is meg­kísérelte. A téves szignatúra-tan bevezetése is ne­véhez fűződik. Eszerint a növény színe, szaga, íze, alakja felhasználására utal. Így a vese alakú levél a vesére hat. A sárga színű citrom és a vérehulló fecskefű sárga nedve a sárgaságra stb. Ez a téves tan azután egész lavinát indított el a gyógyászat­ban. Akarva, akaratlanul, sok növényre ráhúztak valamilyen jellegzetességet és ennek alapján pró­bálkoztak gyógyászati alkalmazásával. Természetesen az ilyen gyógymód inkább kárára volt a be­tegnek.

Ennek következtében Skoda (1805—1881) bécsi belgyógyász és Trapp, a pétervári Katonai Orvosi Akadémia professzora — ugyancsak túlzásba esve — azt hirdette, hogy nem érdemes gyógyszert adni a betegnek, mert a valóban hatásos szer nagyon kevés.

A gyógynövények és gyógyszerek alkalmazásának hitelét a gyógyászatban az adta vissza, hogy végre sikerült a gyógynövények hatóanyagainak előállí­tása, 1784-ben Scheele előállította a citromsavat, almasavat, 1805-ben Sertürner a morfint, 1816-ban Gize jurjevi professzor a kinint. Ez megnyitotta a növényi hatóanyag-kutatás hosszú sorát, amely ismételten újabb és újabb eredményeket hoz. Az előállított anyagokat nemcsak kémiailag, hanem kísér­leti állatokon is kipróbálják.

Hozzászólások (0)

RSS-csatorna hozzászólásai